Ahogy hazaértem a szobámba - esterád gondoltam kedves képedet keresve.
Az hogy már nem vagy,
- talán nem is fáj,
megnyugtat a csend
s a szerény félhomály.
Ülök magamban-
tétova, lomhán,
gondolatban járok a Via Appián.
Nyári emlék volt,mint az is,
hogy Rómában jártam én.
már nem jutsz eszembe annyit,
mint annak idején.
Pár kusza verssor, ha felidéz
olykor még,
az elmúlt szép időkből
ennyi is elég.
vagy néha fényképed
kezembe kerül,
elnézegetem titokban,egyedül.
Hogy jössz - e még, várjalak?
- az örök titok.
Egyre találgatok, s csak
verseket írok.
Fellapozom a múltat,
s hogy már nem vagy,csak néha fáj.
lassan magamhoz térek,
s megvigasztal a csendes magány.
1 megjegyzés:
Drága Margit néni!
Nagyon jól esett, hogy a blogomon jártál.Tudod, mikor az oldaladon járok, szinte majd minden versedben ott látom lelkem egy kis töredékét.Annyira emberi, és gyönyörűek a verseid!Köszönöm, hogy lehetőséget adsz, arra, hogy a gyönyörű gyöngyszemek között, ott legyek én is.Megköszönöm neked!
A vers amihez írtál, nos annak a babának ebben a hónapban kellene napvilágot látni.Döntött, és ment.Bennünk örökre él.Két csodálatos nagy gyermekem, egy fiam, és egy lányom kárpotól a fájdalomért, amit akkor átéltem, én, és a férjem.
Ölellek hatalmas tisztelettel!
Nagy Krisztina
Megjegyzés küldése